A hiszti

Kezdetnek egykori- nem pedagógus ismerősöm szavait idézem: „A hiszti az van.”

A hiszti a dackorszak leginkább látványos eleme. Gyereke válogatja, kinél milyen intenzíven jelenik meg. A helyzet talán ismerős: valami nem úgy sikerül, ahogyan a gyerek szeretné. Ettől ideges lesz, kiabál, esetleg a földre veti magát, toporzékol. Van olyan, hogy hiába szeretnénk felvenni, mert megfeszíti a testét, vagy egyszerűen szinte kirúgja magát a kezünkből.

Ez főleg olyankor kellemetlen, amikor nyilvános helyen történik. Mert ilyenkor mindenkinek van egy „jó ötlete” arra vonatkozóan, mit kell tennünk! A hideg vizes leöntéstől a verésen keresztül a „Hazaviszlek”-féle beszólásig igen sokfélék az ötletek. Ezekre azonban NE hallgassunk!

Mi is a hiszti? Sokféle magyarázat van, jó néhány elmélet. A neurológusok szerint a hiszti azért van, mert kisgyermekkorban az idegrendszer serkentő és gátló folyamatai nincsenek egyensúlyban- a gátló folyamatok csak később „érnek be”, nagyjából iskoláskorban. Ekkorra lesz képes a gyerek arra, hogy fékezze indulatait.

A pszichológusok szerint akaratnyilvánításról van szó; a gyerek azt próbálja ki, meddig mehet el a szülőnél.

Számomra mindkét magyarázat eléggé meggyőző!

Tény, hogy a dackorszak, és vele együtt a hiszti általában minden gyereknél előjön, 2-3 éves korban tetőzik. Az is gyakori, hogy a gyerek azzal dacol, azzal kerül konfliktusba leginkább, akit a legjobban szeret, és aki a legjobban szereti őt. Ebben a formában vehetjük akár megtisztelőnek is a hisztit. Még akkor is, ha nagyon nehéz!

Az is tény, hogy bármennyire nehéz is megállni, nem jó stratégia, ha a hisztiző csemete mindent megkap, amit akar- így csak elmélyítjük a problémát. Itt elsősorban arra gondolok, hogy például ha valamit meg akar vetetni velünk a gyerek, de mi nem akarjuk megvenni, akkor nem okos dolog, ha a hiszti hatására engedünk neki. Ugyanakkor amennyiben valamely szükségletének kielégítése ütközik akadályba- pl. inni kér, nem kap azonnal, ezért hisztizik- úgy természetesen meg kell itatni.
A fent említett „ötletek” sem hatékonyak általában.

A legegyszerűbb- bár nagyon nehezen kivitelezhető- ha ráhagyjuk a gyerekre, lehetőleg oda sem figyelünk rá, amikor hisztizik, de azért ott maradunk a közelében. Ezzel azt üzenjük neki, hogy szeretjük, de ez a viselkedés nincs hatással ránk, ezzel nem ér el semmit.
Közben azonban nem feledhetjük el, ebben a helyzetben a gyereknek is nagyon nehéz a dolga. Ha segíteni nem tudunk, legalább ne rontsunk tovább a helyzeten!

Az „okos” hozzászólásokat pedig hagyjuk figyelmen kívül, vagy egyszerűen, de határozottan utasítsuk vissza! A hisztis gyerek nem „eladó”, nem viszi haza senki rajtunk kívül, és nem viszi el a „zsákos bácsi” sem!

Ha sikerül nagyjából túljutni ezen a korszakon, akkor remélhetjük, hogy gyermekünk a család által nyújtott érzelmi biztonság miatt a későbbiekben is otthon „adja ki a fáradt gőzt”, így van remény rá, hogy később is tudni fogunk örömeiről, de sérelmeiről, bánatáról is.

Végezetül egy vers, melyet először a Kaláka együttes egyik CD felvételén hallottam:

Lackfi János:

Dorottya legyőzi a hisztit

 

A hiszti sós-zsák lehet,

Százötven kiló,

Lábamra csimpaszkodik,

Mint óriási ló.

Felemelni nem tudom,

A hiszti nehéz,

Lerogy alatta a láb,

Megfájdul a kéz.

Rángat össze-vissza csak,

Jobbra-balra ráz,

Földre húz, ordíttat is,

Zeng belé a ház.

 Kifacsarja a szemem,

A könnyem csöpög,

Orromból üveg folyik,

Kövörösödök.

Bármit kérnek tőlem, az

Nem tetszik neki,

Biztat, mondjak rá NEMet,

Lábam tekeri.

De ha apa megölel,

A simogatás

A száz kilót leszedi,

Majd cipelje más.

 Ha majd apa felemel,

Elbír engemet,

Könnyű lufi lettem, és

Szinte lebegek.

Szép napot:

Hajni